Ma mentél el, néhány óra épp,hogy eltelt,
De az illatod még most is érzem. Emelt
Szomorúságom szinte már teljesen megfolyt,
Hallom szívedből kiszakadó fájó sikolyt.
Emberek! Rég élők és soká halottak,
Nem lehetne még, hogy kicsit maradjak?
S Te, Isten, ki mindent uralsz,nem
Szánod meg összeroppanó szívem?
Hát nincs e világon senki és semmi,
Se földi lény, se égi erő, aki
Megesne rajtam? Szobámban csend honol.
Minden és mindenki hallgat konokul.
Csak két vergődő szív halk zokogása
Töri meg a percet, s az idő rohanása.
Kattog az óra, rohan a mutató,
S lassan felcsendül a rég nem várt szó:
Indulni. Menni kell s elszakadnom
Az élettől,s két héten át tagadnom,
Hogy nem fáj, ha nem látlak Téged,
Nem fáj, csak majd meghalok Érted.
Meghalok, ha mindig nem ölelhetlek át,
Ha nem súghatom füledbe: Jó éjszakát!
Nincs, ki vigasztaljon, ha rosszat álmodom,
Kinek bánatom mindig elsírhatom.
Oly messzi vagyunk egymástól, és mégis
Nagyon közel, s most tényleg azt kéred:
Menjek, mert muszáj, még akkor is,
Ha tudod, nincs élet Nélküled?
A szív majd megszakad, ha látja,
Mily hatalmas a szomorúsága
E sokat szenvedő szívnek. S féltelek,
Nehogy a fájdalmak végleg összetörjenek.
/2005. 02. 27. -28./
