Életem versei

Megbántottalak, szívedbe kést szúrtam
a kimondott igazsággal, és azt hittem,
hogy nem fogsz tudni megbocsájtani nekem:
hogy elvágtam közöttünk a barátság remény-
fonalát. Tudtam, hogy tartozom mégis az igazsággal.
Ígérni nem tudok többet, mint ezelőtt pár nappal.
Fájt nekem is fájdalmat okozni, de élni hazugsággal?
Nem ment tovább, a lelkem telve van fájdalommal.

Most már értem egy „nem tudom” súlyát magamban,
mert nem tudom mi lesz, mi lehetne a kimondatlanban.
Várok még egy jelre, de nem tőled, mégis innen ér el,
kimondtad mire oly sokáig vártam, a felemésztő csendben.
Kimondtad, és jól esik, de nem tudom, nem e jött későn,
ha kapnék egy választ mástól, nem e dobnám el szíved.
Elengedtelek, s te visszatértél, talán hiányom ébresztett?
Nem tudom, nem csak egyszerű ragaszkodás-e ez részedről…

Nem tudom. S talán nem tudom meg soha: miért űzöl játékot velem.
Miért kellek mégis én neked, ha megbántottalak, és hitem vesztettem.
Hiszen pont te mondtad, ha más felé fordultam, akkor nem szeretlek,
csak ezt hitettem el magammal, s aztán veled is. Csak kegyetlenkedek.
De közben nem hagy hidegen csókod, íze a régi tüzet éleszti bennem.
s ahogy kapaszkodsz belém, azt érzem, igen, én kellek, végre csak én.
De nem engedlek mégsem közelebb, ezt a játékot már ismerem,
nem tetszik a vége, idő kell, hogy bízzak benne: most más lehet.

Talán most picit nehezebben engedlek magamhoz olyan közel,
ahol voltál nem is olyan rég, de már tudom mi az, amit várok,
egy a biztos: nem szeretőt. Teljes, egymást vállaló, ép kapcsolatot,
ahol egymást tesszük jobbá, és mindenki megkapja, amit szeretne.
Hogy mi lesz végül, és merre lépünk az élet társasjátékán, ki tudja,
de köszönöm, amiket mondtál, hogy kellek, s nem hagytál magamra.
Őszinteségem továbbra is a tiéd, hiába oly maró néha, lehet édes is,
nem látom a jövőt: vagy lecsupaszít és megéget, vagy teljesen megbódít…

2023.11.11. (Cs.J.)

Hajt a vágy, hogy mindenáron maradandót alkothass,
megteszed mit kitalálsz, gondolkozni minek. Taps
amit vársz és éljenzés, de mi áron, nem érted még,
s hogy az ováció szánalom-e a butaságodért...

Hiszen maradandóvá csak szeretet által válhatunk...

A fény, ahogy megtörik, s árnyékát veti rád,
megszépülsz és megcsúnyulsz. Árnyékvilág
vesz körbe, s jaj, ha a kör bezárul, itt ragadsz,
nem marad más, csak a szürkeség és a harc...

Mikor álltál meg utoljára akár egy percre is?
Mikor vetted észre körülötted a világot? Hisz
része vagy, de úgy élsz, mintha te lennél az egész,
pedig fél sem vagy, talán egy negyed, ennyit érsz.

Vágyom a szóra, vágyom a tettre,
igazi, szívből jövő szeretetre.
Vágyom, hogy kelljek, hogy szükség van rám,
mond el kérlek, ha gondolsz néha rám.

Nem elég tudni, hogy a család, a párom
biztosan szeret, s nem csak egy álom,
mond ki, tudnom kell, mert az eszem balga,
nem hisz el semmit, ha nem látja, nem hallja...

A szívem olyan naiv, mint egy gyermek,
befogad mindenkit, s elsőre szeret.
S mikor érzi, hogy ez az út egy irányú:
sír, sikolt, vérzik, s maga köré falat húz.

S egy ideig nem enged be senkit sem,
sebét nem tépheti fel ismerős, se idegen.
S mikor csak magány, szomorúság jár
a falak közt, tudja már mi igazán fáj:

Nincs senki a falak előtt...

2013.01.24.

Újabb reggeli zavaró fény töri meg az alvás békéjét,
Újra egyedül fekszem az ágyban, érzem kihűlt helyét.
Egyszer már kelhetnék melletted, néznélek téged,
Ahogy ébredsz, s szívem mosolyogva újra feléled.
Hűvös az ágy, ordít az üresség, hol vagy, hiányzol!
Ott vagy, hol lenned kell, hiszen ígéreted oda láncol

2020.04.30. (B.Z.)

Hangok ébresztenek, kiragadnak az álmomból,
Gyerekeim hangja tép ki az érzett biztonságból.
Nem ez a kép volt, nem ezekkel a szereplőkkel,
Nem tudom, miért kínoz szívem elérhetetlennel.
Most csak azt tudom, hamis amit akar, s mutat,
Álomkép, ami nem mutatja a hibát, se rosszat.
De a valóság lehet e ugyanilyen, sajnos kétlem,
Túl sok minden játszik mellékszerepet a filmben.
De amíg nem próbáljuk meg, addig csak vágy marad,
s így elszalaszthatunk változtató, fontos dolgokat.
2020.05.04.(B.Z.)

Esteledik, s ahogy egyre sötétebb lesz körülöttem,
úgy merülök el egyre inkább az álmodozásban.
Telnek az órák, a napok, a hetek csendben,
sehogy sem találom a helyem a valóságban.
Kétségek közt kapaszkodok a jelen talaján,
s még mindig csak egy dologra várok igazán.
Rád, hogy üzend, jövök már, hogy hiányod enyhítsem,
kezünk egybe fonódhasson, egyek legyünk egészen.
Repülök hozzád, mert szívem nem bír már magával,
kéri az ígért szeretetet, s ezért szembe száll hadával
a rossz érzéseknek, kérlek, el akarok felejteni mindent:
ami bánt, ami fáj, ami éget, kínoz, mar, és felemészt.
Boldog szeretnék lenni, s ebben elmerülni egészen,
gondtalanság rajzolja mosolyom ajkaimra, s hiszem,
megtölti szívem-lelkem azzal a tiszta erős fénnyel,
mi életet sugároz belém, vibrálok élet teli reménnyel

2020.04.29. (B.Z.)

Eljött a reggel, szemem még az álombeli képekhez ragaszkodik.
Téged látlak, itt vagy velem, kezed egy pillanatra sem eresztem.
Félek, ha megtenném, elszállna ez a pillanat,
s vele együtt Te is, s ez a kósza gondolat.
Érzem, ahogy az álmokon is át
süt melegével az átélt boldogság.
Nem kellett hozzá más, csak Te és én, s a varázs.
A kimondott szavak édesen szálltak,
az érintések gyengédekké váltak.
Lelki egyensúlyunk új utakra tévedt,
izzó vágy lángjaiba szívünk elégett.
S bánom e? Soha!
Te lettél szívem új motorja....
2020.04.29. (B.Z.)

Mi járhat a fejedben most nem tudom,

dolgozol, tőlem a kötelező dolgod elvon.

De hiába tudom ezt, hiányod erős,

tudom, nem Te vagy ezért sem felelős.

Mégis egyre csak feléd járnak a gondolatok,

itt vagy a fejemben, szívemben, s hallgatok.

Volt egy lyuk bennem, de Te elérted,

hogy kisebb legyen, benne él szereteted.

Nem lüktet az üresség, nem kong a fájdalom,

hullámok remegnek felszínén, félek elbukom.

Sok mindent adtál, felsorolni is lehetetlen, s remélem,

hogy fele annyit vissza adhatok, ha közel sem egészen.

Veled indul a napom egy reményteli mosollyal,

s veled zárul be szemem, előtte lebegő arcoddal.

Megtöltöd a szívem, s lelkem melengető szavakkal,

olyan vagy nekem, mint egy személyre szabott angyal.

2020.04.27. (B.Z.)

Kinyitom a szemem, szám mosolyra húzódik önkéntelen,
Rád gondolok, az álom még csendben itt lebeg felettem.
Elillan, mikor kinyújtott kezemmel a semmit markolom,
Hiányod az csak, amit szinte érintek a hideg paplanon.

Oldalra fordulok, s átölelem magam, már nem nevetek,
miért van ez, áruld el kérlek, hogy ma sem lehetek veled.
A következő percben megkapom a választ, gyerekeim
hangja töri meg a gondolatot, s aki válaszol: férjem.

Van egy életem már, választottam egy utat magamnak,
de nem tudtam, hogy ez nem az, amit nekem szántak.
Lehetek talán még boldog, várhatnak szép dolgok,
s talán veled lesznek szépek a jövőben a napok.

2020.04.23. (B.Z.)