Hajt a vágy, hogy mindenáron maradandót alkothass,
megteszed mit kitalálsz, gondolkozni minek. Taps
amit vársz és éljenzés, de mi áron, nem érted még,
s hogy az ováció szánalom-e a butaságodért...
Hiszen maradandóvá csak szeretet által válhatunk...
A fény, ahogy megtörik, s árnyékát veti rád,
megszépülsz és megcsúnyulsz. Árnyékvilág
vesz körbe, s jaj, ha a kör bezárul, itt ragadsz,
nem marad más, csak a szürkeség és a harc...
Mikor álltál meg utoljára akár egy percre is?
Mikor vetted észre körülötted a világot? Hisz
része vagy, de úgy élsz, mintha te lennél az egész,
pedig fél sem vagy, talán egy negyed, ennyit érsz.
Vágyom a szóra, vágyom a tettre,
igazi, szívből jövő szeretetre.
Vágyom, hogy kelljek, hogy szükség van rám,
mond el kérlek, ha gondolsz néha rám.
Nem elég tudni, hogy a család, a párom
biztosan szeret, s nem csak egy álom,
mond ki, tudnom kell, mert az eszem balga,
nem hisz el semmit, ha nem látja, nem hallja...
A szívem olyan naiv, mint egy gyermek,
befogad mindenkit, s elsőre szeret.
S mikor érzi, hogy ez az út egy irányú:
sír, sikolt, vérzik, s maga köré falat húz.
S egy ideig nem enged be senkit sem,
sebét nem tépheti fel ismerős, se idegen.
S mikor csak magány, szomorúság jár
a falak közt, tudja már mi igazán fáj:
Nincs senki a falak előtt...
2013.01.24.
