Egy délután szürke mindennapjaim ablakán kilestem,
még idegen volt a férfi, akivel gyermekemért mentem.
Barátnőm párja ő, de amikor megláttam, remegtem,
hangomra alig találtam, zavaromban ültem csendben.
Kedves volt, mosolygós, szívesen beszélt, szinte pezsgett,
alig mertem ránézni, féltem kicsit attól, hogy talán kinevet.
Kisugárzása belsőmig hatolt, és átmelegített, nem értettem,
a sok pozitív érzés szinte letarolt, és igen, talán kicsit féltem.
Féltem, hogy ez a nap után megváltozik minden, miben hittem,
hogy hozzá fogom hasonlítani kivel az életem éppen élem.
Féltem, mert tudtam, ha ezt valaha, akár egy percig is megteszem,
rájövök, hogy amit eddig nem leltem, létezik, van kiben keresnem.
Olyan furcsa volt vele lenni, mégis olyan ismerős, otthon vagyok érzés,
a felismeréstől a hideg is kirázott, fejemben kavargott ezernyi kérdés.
Akkor láttam őt először, mégis mély nyomott hagyott bennem,
vonzott magához, mintha összetartoznák valahogy mi ketten.
Talán csak ezt szeretném, de most összekuszálódott a fent és a lent,
nem tudom már mi a nevem, ki vagyok ebben az életben, lehetetlent
átélni és feldolgozni időre van szükségem. Még szinte fel sem fogom,
a közelemben volt ő, s már csak rá gondolok. Döbbenten bámulok.
2021.06.28.
