Egy nap letekintettél a Földre, kiválasztottad a Szüleid.
Mikor elérkezett az idő, észrevétlenül leköltöztél közénk.
Amint észrevettünk, reményekkel töltötted meg a szívünket,
S várakozással, szeretettel, és kis félelemmel az ismeretlentől.
De mielőtt még újra „láthattunk” volna, már nem voltál.
Elhitetted velünk: megtörténhet, de aztán elvetted tőlünk.
Az esélyt arra, hogy szerető, féltő szüleid lehessünk.
Most visszaköltöztél a mennybe, s nem ismerhetünk,
Csak ismeretlenül szerethetünk, vágyakozhatunk utánad,
Aki űrt és fájdalmat hagyva magad után angyal lettél újra.
Magunkat hibáztatjuk, mi tehetünk róla, hogy elmentél,
de nem tudom pontosan mi volt rossz, segíthetnél:
meséld el, kérlek, mit csináljak máskor jobban,
belehalok én is, ha már a te szíved sem dobban.
Úgy szerettelek volna, hogy az fáj itt legbelül,
ha lesz is testvéred, szívem téged keres szüntelenül.
Kérlek, segíts, most annyira félek és fáj, sírnom kell,
remegek, mert most nem hiszem el, nekem jó is jár.
De ahogy telik az idő, egyre jobban érzem,
lesz majd valaki, aki nem hagy itt engem
kinek kezét foghatom, megismerhetem,
félthetem, táplálhatom, felnevelhetem.
2019. január
/nem személyes tapasztalat/
