Megbántottalak, szívedbe kést szúrtam
a kimondott igazsággal, és azt hittem,
hogy nem fogsz tudni megbocsájtani nekem:
hogy elvágtam közöttünk a barátság remény-
fonalát. Tudtam, hogy tartozom mégis az igazsággal.
Ígérni nem tudok többet, mint ezelőtt pár nappal.
Fájt nekem is fájdalmat okozni, de élni hazugsággal?
Nem ment tovább, a lelkem telve van fájdalommal.
Most már értem egy „nem tudom” súlyát magamban,
mert nem tudom mi lesz, mi lehetne a kimondatlanban.
Várok még egy jelre, de nem tőled, mégis innen ér el,
kimondtad mire oly sokáig vártam, a felemésztő csendben.
Kimondtad, és jól esik, de nem tudom, nem e jött későn,
ha kapnék egy választ mástól, nem e dobnám el szíved.
Elengedtelek, s te visszatértél, talán hiányom ébresztett?
Nem tudom, nem csak egyszerű ragaszkodás-e ez részedről…
Nem tudom. S talán nem tudom meg soha: miért űzöl játékot velem.
Miért kellek mégis én neked, ha megbántottalak, és hitem vesztettem.
Hiszen pont te mondtad, ha más felé fordultam, akkor nem szeretlek,
csak ezt hitettem el magammal, s aztán veled is. Csak kegyetlenkedek.
De közben nem hagy hidegen csókod, íze a régi tüzet éleszti bennem.
s ahogy kapaszkodsz belém, azt érzem, igen, én kellek, végre csak én.
De nem engedlek mégsem közelebb, ezt a játékot már ismerem,
nem tetszik a vége, idő kell, hogy bízzak benne: most más lehet.
Talán most picit nehezebben engedlek magamhoz olyan közel,
ahol voltál nem is olyan rég, de már tudom mi az, amit várok,
egy a biztos: nem szeretőt. Teljes, egymást vállaló, ép kapcsolatot,
ahol egymást tesszük jobbá, és mindenki megkapja, amit szeretne.
Hogy mi lesz végül, és merre lépünk az élet társasjátékán, ki tudja,
de köszönöm, amiket mondtál, hogy kellek, s nem hagytál magamra.
Őszinteségem továbbra is a tiéd, hiába oly maró néha, lehet édes is,
nem látom a jövőt: vagy lecsupaszít és megéget, vagy teljesen megbódít…
2023.11.11. (Cs.J.)
