Életem versei

A szerelem, amikor felemészt a vágy,
mikor mindenhez van újra energiád,
mikor szépen szólnak a szerelmes dalok,
mikor neked ragyognak az égen a csillagok.

A szerelem, amikor vele lennél minden percben,
mikor érinted, csókolod, öleled csendben,
mikor megismered mindent rezdülését,
mikor elfogadod a jót, hallgatod szívverését.

A szerelem felemel az égig, szinte szárnyalsz,
majd aláhullasz a mélybe, fázol, szinte belehalsz.
Mikor azt hiszed, nem lehet ennél jobb az élet,
mikor nem tudod mit tettél, miért oly gonosz veled.
Bántod, mikor szereted, és ő bánt, mert nem érted,
kétségek férkőznek közétek, s mérgezik a szerelmet.

Vele lennél mindig, félted, talán túlságosan,
féltékenység kínoz, vádolsz immár baráttalan.
Elfeleded, mi jó volt, önmagad árnyéka vagy.
Szerelem? Ugyan! Birtokolsz, uralsz, hanyag
érzelmek árasztottak el, mérgezik elméd,
ha nem figyelsz, nem küzdesz, elemészt.

Szerelem. Nem elég. Egyedül nem küzdhet annyi rossz ellen,
legyen mellette sok barát: önzetlen, bizalom, odaadás. A lelkem
átjárja majd az erő, s boldogság, hogy igen, az én szerelmem
nem akar így majd mással lenni, s ezért mindent megtettem.
2020.04.12.