Életem versei

Veled álmodtam, olyan volt, mint a valóság,
egy része álom volt, egy része igazság.
Szerettelek, éreztem, úgy, ahogy mást még soha,
nem értettem a világ velünk miért ilyen mostoha.
Szerettelek és fájt minden perc itt nélküled,
mert nem voltál velem, az életed mentetted.
Külföldön dolgoztál s én a barátaid közt vártam,
hogy a sor végre rám kerüljön, hogy lehessen társam.
De ők nem értették neked miért én, s nekem miért te
kell, de aki nem így szeretett, meg sosem érthette.
Vártam rád sokáig, másra sosem néztem,
szerelmedet minden percben igaznak éreztem.
Vágytam rád, nekem te voltál a napfény, a víz,
s nem maradt már az étel után a számban íz.
Sírtam, mert hiányoztál, de jól tudtam nem lehet,
hogy feladd, amiért küzdesz, nem, értem ne tedd.
Itt leszek és várok rád, s ha már nagyon nem bírom,
felhívlak, hogy a hangod újra álomba ringasson.
Álom volt csupán vagy egy jövendölő gondolat?
Nem tudom, de várok, hátha lesz olyan pillanat,
mikor fény derül a titokra, mikor láthatom arcodat,
s csak remélhetem, hogy egyszer megadatik ez a pillanat.
Hangod hallatán szemem megtelt könnyel,
de tudtam nem sírhatok, nem kínozlak ezzel.
Tudom, hogy neked is fáj, a hangod elcsuklott,
az élet után még a szerelem is megkínzott.
Nem, nem ezt akartam, csak szeretni, hogy boldog lehess,
kérlek ne légy szomorú, inkább velem együtt nevess.
Nevess, mert az élet a napos oldalra repített,
s kárpótol majd mindenért amit neked terített.
Talán nem vagyok elég jó, hogy a rosszat elfeledd,
én csak szeretni akarlak, remélem engeded.
Álom volt csupán, hogy te engem szerettél,
hisz a valóságban még meg sem ismertél.
Álom volt, hiszen nem ismerlek én sem téged,
bár a szerelem sosem kellett ismerjen tényeket.
A szerelem csak jön magától, lesújt, mint a villám,
mikor mélyen a szemedbe néztem azon a délután.
2014. június 25.