Mikor megérkezett Édesem,
Vörös rózsa volt a kezében.
S mikor odaadta nekem,
Mondta: Szeretlek Kedvesem!
Ott térdelt előttem, nézett szerelmesen,
A tűz csak úgy lángolt a szemében.
S olyat tett, mit előtte senki sem,
Gyengéden megcsókolta a kezem.
Csak néztem rá, nem tudtam, mit tegyek,
Annyit tudtam mondani: szeretlek.
Beteljesült, amiről álmodott kis szívem,
Egyetlen szerelmem megkérte kezem.
Boldogságtól remegő hangon feleltem:
Igen, hisz Te vagy az Egyetlenem.
Látszott rajta, hogy megkönnyebbült,
Pedig a választ tudta, mégis nagyon örült.
Ez a hat hónap Veled, Szerelmem,
Maga volt a mennyország, s hiszem
A következő sok hat hónap is lesz legalább
Ilyen boldog, de lehet akár boldogabb.
Hisz lehet ennél boldogabb, ha minden percben
Veled lehetek, s ölelhetlek, csókolhatlak, s nem
”csak” néha találkozhatunk, mint most még, de
Ez az iskola miatt van, nem tehetünk ellene.
De ez a vers nem az iskoláról kell szóljon,
Hanem Rólad, Rólam, szóval Rólunk,
Hogy pici szíved mindig mosolyogjon,
Hisz szeretjük egymást, és együtt vagyunk.
Souvenirt nem adhatok, hisz mindenem Tiéd,
De újat, meglepetést talán tudok mutatni még.
Szeretlek. S nem győzöm szavakkal leírni, amit
Érzek irántad oly rég. Ez az érzés titokzatos, mint
A tenger mélye, s nem tudod, mit hoz a jövő,
Csak reménykedsz: szerelmeddel múlik tovább az idő.
/2005. 01. 04. Kedd/
