Hirtelen tört rám egy emlék,
szívemet újra ízekre szedte szét.
Fájdalom járta át a testem,
sírva fakadt szívem-lelkem.
Csak nézem a képet, melyről ő mosolyog rám,
szemével mint röntgen úgy lát rajtam át,
megtalálta azt az elrejtett helyet, ahol
az iránta lángoló érzelmek máglyája honol.
Csak nézem és nem értem, miért sírok,
miért fáj, ha ránézek és rágondolok.
A fényképen olyan, mintha előttem állna,
és elképzelem, ahogy nevem kiáltja.
Felém nyújtja karját, maga mellé húz,
átölelem és az összes fájdalom eltűnik,
rám mosolyog, bennem tűzvihar dúl,
érzem még az idő is megmerevedik.
Nem értem, nem tudom mi ez, de mindegy,
nem érdekel, mert érintéséért éget a vágy,
egy szaváért odaadnám a világ kincsét,
mosolyáért, azért nem létezik földi érték.
Éget, összerántja a gyomrom a fájdalom,
mert rég nem vagyok az életed része, tudom.
Se mint barát, s nem vagyok tiltott szerelem,
de úgy kínoz, mint ha elégnék elevenen.
2011.10.10. Tamás
