Szellemek susogása borzolja lelkem,
ismerős hideg futkos az egész testemen.
Csukott szemmel mélyeket lélegzem,
érzem, egyre gyorsabban ver szívem.
Szemem sarkában egy árny mozdul,
arra nézek, s velem ő is fordul,
hátamat egy majdnem érintés simítja,
érzem, ahogy tekintete a tarkóm borzolja.
Elhaló sóhajtás és egy elhullajtott könnycsepp
vízhangot vernek a szobában és egyre rémültebb
próbálkozásaim mind kudarcba fulladnak,
nem tudom, kik lehetnek, s hogy mit akarhatnak.
Megnyugszom mégis, mert eszembe jutnak
kiket szerettem és egy ideje holtak.
Felidézem arcukat, mosolyukat, emlékeket,
örülök, hogy éltükben én is ismerhettem őket.
Lehunyt szemeim mögött peregnek a percek,
mint egy film, de itt nincsenek nagy színészek.
Mi vagyunk csak, egyszerű emberek, tele értékkel,
miből átadunk majd mi is, sok-sok szeretettel.
Gyermekeink, barátaink, családunk gazdagszik,
s nem felejtünk el senkit, mindenkire emlékszik
a szív, ha szeret. Szeress hát, hogy attól ne féljek,
egy árny leszek a sötétben, egy sosem emlegetett lélek.
/2012. január 11./
