Eltűntem, mint a nappali égen a csillagok,
de itt vagyok, csak most nem láthattok.
S mikor eljön az est ás a nap leszáll,
akkor csillagok az égen nektek, mint egy őrmadár.
Vigyázzon álmaitok, és kértek minden erőt, lelket
adjon nektek kitartást és gondtalan, vidám perceket.
Néha úgy érzem, hiányol valaki,
de legtöbbször úgy érzem: nem, senki.
Nem lenne senki, ki megnézné holtom,
mikor az utolsó fénycsóva is elhagyja torkom.
Szeretnék csillag lenni az éjszakai égen,
érezhessem, valamit érek itt benn,
kevésnek érzem magam, pótolhatónak,
s néha félek attól, mit hoz a holnap.
Kicsi vagyok, bizonytalan, sokszor hitetlen,
változnék, de egyedül nincs erőm, hitem,
ha volna pár barát, ki ott állna velem,
könnyebb lenne szívem és igen, az életem.
Kirekesztett vagyok, vagy csak így érzem,
nem megyek sehová, szinte nem is létezem.
Nem hiszem, hogy az internet helyettesíthet
bármi társas kapcsolatot, de ott beszélhetek,
s érzem, ha kicsit is, de fontos vagyok, keresnek,
s ettől jobb a kedvem, repes a szívem, lélegzek.
Most még a levegő is kín. Fájó emlék minden
magányos szívdobbanás. Érzem, süllyedek
az önsajnálat és a tehetetlenség tengerében,
s nem hiszem, hogy van erőm, hogy lebegjek.
Néha jó lenne csak hagyni magam meghalni,
néha nem tudom miért is kell nekem küzdeni.
Nem érzem, nem hallom, nem látom, nem
csak azt, hogy ez mennyire reménytelen.
Fáj az is, hogy erről kell írnom, mert éget,
és ha nem is érdekel snekit, a lélekféreg
már nem rág annyira, és így
javul a kedélyem, még ha messze nem is víg.
Rossz így látnom magam, megtört lélek,
mikor a szerelemben sem vagyok önmagam,
nem találom a boldogságot, sem magam,
elveszítettem a lényem, a szívem. Félek.
Nincs már, mi visszazökkent, mi utat mutat,
milyen voltam, milyen lennék, ha alagutat
vájhatnék a két állapot között, s egy pillanat
alatt átcsusszannék rajta, mint a nyulak.
De nem, nem lehet, nem megy, akadályozom
saját magam, nem hiszem, ha jobbá válok
több barátom akad, akivel találkozhatom,
hogy ettől a magányos érzéstől egyszer megválhatok.
/2012. 04.20./
