Életem versei

Egy kis kert végében volt egy mesterséges tó, amit az emberek építettek. Köré szép virágokat ültettek, hogy partjára ülve gyönyörködhessenek bennük. A tóba halakat ültettek, amiket etettek is. Ahogy teltek a hónapok, egyre több kisállat fedezte fel a tavat és oda jártak inni, fürödni, és volt olyan is, aki lakni jött! A kis tó vize hamar megtelt élettel. S hogy kik jöttek? Darazsak, méhek, lepkék, szitakötők, békák, vízi pókok, madarak. Volt olyan is, amikor sünt is láttak a tó közelében.
A békák voltak azok, akik a halak mellé beköltöztek a kicsi vízbe. Jól megfértek együtt és az embereknek tetszett az új lakók esti koncertje. Szerették az állatokat és a növényeket, sokszor órákat ültek a közelben kirakott székeken, s csak nézték, hallgatták a sokaságot. Nem is sejtették, hogy volt közöttük egy kis béka, akit Boldizsárnak hívtak.
Amikor ebihal lett, sok száz testvérével együtt szeretett a meleg víztükör közelében úszkálni. Ez veszélyes is volt, mert így bárki könnyedén észre vehette és akár ki is meríthette volna a vízből. Az emberek nem bántották őket, de az állatok között létezik régről egy olyan, hogy tápláléklánc. Ez azt jelenti, hogy van, amit (vagy akit) megeszik a béka és van, ami megeszi a békát is, és így tovább. A legtöbb állatnak van ellensége. Ha más nem, hát az ember maga.
Boldizsár nem volt különleges béka. Ő sem volt okosabb, se ügyesebb testvéreinél. Szerette a vizet, a napfényt, és szeretett enni is. Gyorsan telt az idő és eközben ebihalból kicsi békává fejlődött. Eltűnt a farkincája is, helyette pedig két szép ugrólábat és két „kezecskét” növesztett. Jó helye volt, hiszen a víz volt az otthona, a családjával volt, és a víz, és a növények miatt sok-sok rovar fordult meg ott, amikből vígan lehetett lakomázni. A rengeteg testvére közül alig lehetett megkülönböztetni. Csak egy apró, világosabb folt a fején mutatta, hogy ő Boldizsár. Senki másnak nem volt ott pöttye. Ha csendben várakoztak a parton mozdulatlan, akkor kimerészkedtek a vízből és egy pillanatig láthatták őket.
Az énekük olyan hangos volt, hogy elhallatszott a házig. Az emberek szerettek a béka-kórusra elaludni.
Egyszer-kétszer még gólyát is láttak a tó körül, és az emberek sietve mentek a halak és békák segítségére. De ha egyszer a béka a gólyák kedvenc étele, nincs mit tenni. Neki is etetnie kell a fiókáit. A falu közepén lakott, az egyik magas oszlop tetején épített fészket.
Az idős néni, aki unokáival lakott a kistó közelében lévő házban, kiült a székébe a tó mellé, ahogy minden nap, és várta, hogy Boldizsár előbújjon. Ő volt a kis kedvence. Sokáig várt, mire végül a breki kidugta s fejét a vízből. Elmosolyodott. Ez a kis béka megérdemelte a nevet. Ügyesen elbújt a gólya elől, és talán még most is ott élnek a gyerekei a kis tóban.