Ez valamikor nyár elején történt,
Csak ültem a szobámban magányos faként.
Úgy éreztem magam abban a pillanatban,
Mint aki nem is ezen a világon van.
Akkor nem éreztem semmit és senkit hozzám
Tartozónak, mintha nem is én lennék, de lám
Valaki a nevemen szólít és megtörik a gondolat,
Öcsém az. Felteszi a kérdést, de elszalad.
Meg sem várja, hogy feleljek rá. De hát gyerek.
Néha azt sem tudom, ilyenkor mit tegyek.
Megszóljam-e vagy csak hagyjam a feje után menni?
A kérdésre csak egy ember tud választ adni.
Én. Minthogy rajtam kívül nincs itt senki,
Egyedül kell a problémákat megfejteni.
Egyedül vagyok. Úgy érzem, nem hiányzom senkinek.
Barátaim sem keresnek, lassan elfelejtenek,
Barát, ez egy érdekes szó. Sokféle jelentése lehet,
Attól függ, ki hogyan értelmezi. Megnevettet,
Ha kell, de máskor veled együtt sír, tanácsot ad,
Segít felejteni vagy emlékezni, a rosszból kiragad.
S meg lehet bízni benne, számítani lehet rá bármikor,
De ha elment, nem tudod látod-e még valamikor.
A következmény a szomorú egyedüllét, melyet kikerülni
Nem könnyű, de mit lehet kínok és könnyek nélkül elérni?
De több ideje lesz az embernek átgondolni az életet,
Az eddigi életében érdemeset mit tett.
De nincs kivel megosztani a tapasztalatokat,
Nincs, kivel megoldhatnám a gondokat.
Ez történt velem is, egyedül vagyok,
Ülök a szobámban, és verset írok.
/2004. 06. 08/
