Hétfő reggel van, esik a hó, hol az eső,
A kedvem is olyan, mint a mai idő.
Hihetetlenül rossz a kedvem,
Rosszul aludtam, s úgy is keltem.
Kellett még a mai naphoz az is, hogy
A tanár cseszegessen. Fogy
A türelmem, sírás határon szédelgem,
Nem tudom, meddig lesz még önfegyelmem.
Félek, olyanra zúdítom dühömet,
Aki semmiről sem tehet.
Félek, hogy nem lesz erőm összeszednem
Magam, kritikus az állapotom, de nem
Depresszió. Nem, az nem lehet, hisz van
Aki szeret, megvéd és vigyáz rám,
Akit szerethetek, akivel boldog minden órám.
Nagyon hiányzol, már nem gondolok másra,
Csak a messzinek tűnő találkozásra.
Hiányod hatalmas űrként él bennem,
S napról napra nagyobb az üresség, s nem
Tudom, hogyan kell megállítani, már
Beleívódott a sejtjeimbe, s ez nagyon fáj.
De hiszem, ha meglátlak, ha átölellek,
Ez az üresség szertefoszlik, hisz szeretlek.
De oly messze vagy tőlem. S szeretném,
Ha ezt a napot örökre elfelejteném!
Tudom, megígértem: optimistán nézem a világot,
De nem értem, pesszimista szemléletem nem változott.
Pedig próbálom máshogy felfogni a dolgokat,
Másképp nézni, átértékelni a gondolatokat.
S most az mondod: próbálni és tenni
Két külön dolog, ettől nem fog sikerülni?!
Lehet, hogy igazad van, de a próbálkozás
A tevéshez vezető hosszú úton egy állomás.
Valahol el kell kezdeni, csak egyet nem szabad tenni:
A cél elérése előtt, ha reménytelennek tűnik, feladni.
Erőt veszek magamon, s nem adom fel, míg nem
Sikerül, de egyedül nagyon nehéz. Szükségem
Van Rád, hogy itt legyél velem. S megyek,
Ha Neked kellek én, hogy vigasztaljalak. Ott leszek,
Hogy erőt adjak, hogy a dolgokat megbeszéljük,
Hogy átöleljelek, s hogy álmainkat együtt megvédjük.
Most megnyugodtam egy kis időre, s remélem
Ez az állapot kitart egy ideig. S bizton hiszem,
Nem jutok el még egyszer idáig. Ez az állapot
Nem fekszik, mert olyan vagyok, mint egy élő halott.
Ahogy múlik az idő, egyre jobban azt érzem,
Ezt a napot végleg el kell felejtenem.
/2004. 11. 15./
