A reggel első, vidám napsugara ébreszt,
arcod látom, amikor kinyitom a szemem,
te még álmaid békés világában lebegsz,
mosolyogva nézem pilláid rebbenését.
Ismeretlen boldogság és nyugalom tölt el,
s érzem, ez az, ami nekem örökké kell.
Szükségem van Rád, Péter, mint a levegőre,
mint soha el nem fogyó éltető erőre.
Szeretlek és boldoggá tesz minden mosolyod,
táncot lejt szívem, mikor nevetésed hallom.
Átölellek és lassan kinyitod a szemed,
mosolyogva ajkaimra lágy csókot lehelsz.
Nem neheztelsz az elkergetett álom miatt,
mert talán a valóság több örömet adhat.
Sokáig fekszünk egymás karjaiban, csendben,
élvezzük egymás közelségét, s kedvesen
simogatva adjuk jelét a gyengédségnek,
vakon átadjuk magunkat a szerelemnek.
Nincs már kérdés, nincs már váratlan,
ismerjük egymást, tudjuk a válaszokat,
elfogadtuk a jót és a rosszat is vele,
nem tudnánk már élni nélküle.
/Szabó Péter 2011.07.11. hétfő/
