Életem versei

Hiába volt szakításunk már egy hónapja,
Nem tudtam túltenni magam rajta.
Helyek, helyzetek. Mind rád emlékeztetnek,
S a még vérző sebeket újra feltépnek.
Fejemben ellentétes érzések tömkelege,
Mint a tornádó, kavarognak egyre.
Düledező romokat hagyva maguk után,
Melyekből újra egész nem lesz soha tán.
De a tornádó meg nem áll, tombol vadul,
A remény palotáját tűzve ki célul.
Lerombol mindent, mi útjába téved,
Lehet az öröm, bánat vagy régi emléked.
S az érzéseket is összekeveri, mint cukrász a krémet,
Elemeit szétválasztani képtelenség többet.
Összeolvadva egy nagy káoszt alkotnak,
Melynek darabjai mindent beborítanak.
S a káosz darabjai mik lehetnek?
Érzések, miket most irántad érzek:
Szeretlek, és mégis gyűlöllek,
Gyűlöllek, mert nem szerethetlek.
Hiányzol, de nem akarlak látni,
Látni akarlak, de nem merek rád nézni.
Mérges vagyok rád és ártanék neked,
De szívem dühömnek nem engedhet.
Hisz ha engedné, elárulná az igaz szerelmet,
Mit oly rég csakis irántad érzek.
Mert aki valakit őszintén szeret,
A szerelmével ilyet soha nem tehet.
/2004. 04. 02./