Életem versei

Néma sikolyom szétszakítja a csendet,
szívem összeszorul, s utálom az életet.
Szeretet, megértés ilyenkor távoli és hazugság,
szemem könnyel teli és hagyom, hogy a szomorúság,
átjárja a testem, hogy a fájdalmat teljesen átérezzem.
Majd’ összeroppanok e nagy teher alatt,
nem tudom, mennyit bírok, míg egy falat
a torkomon nem akad, s szívem a bánattól meg nem szakad.
Nem tudok szeretni, hinni, bízni, remélni,
elhagyott minden, mi jó volt egykor, s emberi,
nem vagyok már élő se holt,
lelkem szívemmel együtt sikolt.
Nem tudja már elviselni a kínt:
mi egész énem járja át megint.
Mi a szerelem, mi jó és miért fáj?
Egy kérdésre se tudom a választ már.
Tudatlan vagyok és egymagam.
Gondolatok visszhangzanak agyamban.
Míg el nem nyom a nyugtalan álom,
vergődöm, mert nincs meg, mire vágyom.
Barátaim, családom messze van tőlem,
s elért egy rossz hullám, nincs ki átsegítsen.
De másnap mikor egy barát felkeres,
újra boldog leszek, és a szívem repdes.