Életem versei

A mentorok:)

Egyszer csak egy gondolat hasított az agyamba,
soha sem fogok jelentkezni az X-faktorba.
Hogy miért? Mindjárt el is mesélem nektek,
kik ezt a műsort néha túl közelről „élvezitek”.
Jelentkezők hosszú sorának kígyózását látva,
nem sok jót jósolok a mentoroknak, minden hiába.
Órákig kínoz még a sok hamis hang, főleg, ha magas,
milyen szuper hallásuk lehet, ha nem hallják: fals.
Elképzelni is alig tudom, mi játszódik a jelentkezőkben:
mielőtt papírt töltenek ki, hogy kitűnhessenek tehetségben.
Ilyen lehet: zuhany alatt állok, üvölt a zene,
de milyen bazi jól szólok ám vazzeg vele!
Na, megy ez nekem, megyek is a szobámba,
s megtanulok egy dalt, angol nem megy, nem para.
Most már jól szólok, tuti vagyok, én leszek a befutó,
az egóm már nem nőhet, elétek állok, mentorok, ó!
A családom, s barátaim tartják bennem a lelket,
ha elbizonytalanodom, gázt nyomnak, nem féket.
Ezért kiállok, magamat sztárnak gondolva,
s hiszem, én leszek az X-faktor új csillaga.
De mikor a négy mentorral szemben állok,
a bizonyítási vágytól majdnem magam alá csinálok.
Nincs más hátra, be kell lopnom magam a szívükbe,
ha az ölükbe ülök, a nevemet biztosan megjegyzik-e?
De a pasik sem jobbak, szegény Anikó, én biztosan elfutnék,
ha az: „Én tudom, hogy neked szükséged van rám!”- elhangoznék.
A nevem még megy, mondom az előadót, a dal címét,
kezdődik a zene, szem lehuny, gyerünk, olvadjatok szét.
„Énekelek”. Egy mikrofonba. Egy színpadon. Emberek előtt.
S nem értem, miért rúgnak ki még a refrén előtt.
Némely első hangnál már áll a hátakon a szőr,
s nem ártana egyeseknek egy türelmes dizájn –őr.
De voltak sokan, kik megdobogtatták a szíveket,
érzés- és hanghullámokat életre keltettek.
Borzongás futott rajtam végig többször is,
mikor valaki megmutatta, mi is az éneklés.
Kemény küzdelem vár rájuk, nem lesz séta,
túlélni a tábort, s bejutni vissza a színpadra.
De ez még a jövő zenéje, meglátjuk mi lesz még,
szorítok minden „igenesnek” az álmaikért.
Mentorok! Nektek sok-sok erőt, türelmet kívánok,
sok-sok tisztán szóló dalt, tehetséges dalnokot.
Akikből a bátorság mellett tehetség is árad,
szívek, melyek hitet, reményt, s szeretetet adnak.
S itt a végén csak egyet ígérhetek biztosra,
Soha nem fogok jelentkezni az X-faktorba.
/ 2012. 09. 23./

Egy kis kert végében volt egy mesterséges tó, amit az emberek építettek. Köré szép virágokat ültettek, hogy partjára ülve gyönyörködhessenek bennük. A tóba halakat ültettek, amiket etettek is. Ahogy teltek a hónapok, egyre több kisállat fedezte fel a tavat és oda jártak inni, fürödni, és volt olyan is, aki lakni jött! A kis tó vize hamar megtelt élettel. S hogy kik jöttek? Darazsak, méhek, lepkék, szitakötők, békák, vízi pókok, madarak. Volt olyan is, amikor sünt is láttak a tó közelében.
A békák voltak azok, akik a halak mellé beköltöztek a kicsi vízbe. Jól megfértek együtt és az embereknek tetszett az új lakók esti koncertje. Szerették az állatokat és a növényeket, sokszor órákat ültek a közelben kirakott székeken, s csak nézték, hallgatták a sokaságot. Nem is sejtették, hogy volt közöttük egy kis béka, akit Boldizsárnak hívtak.
Amikor ebihal lett, sok száz testvérével együtt szeretett a meleg víztükör közelében úszkálni. Ez veszélyes is volt, mert így bárki könnyedén észre vehette és akár ki is meríthette volna a vízből. Az emberek nem bántották őket, de az állatok között létezik régről egy olyan, hogy tápláléklánc. Ez azt jelenti, hogy van, amit (vagy akit) megeszik a béka és van, ami megeszi a békát is, és így tovább. A legtöbb állatnak van ellensége. Ha más nem, hát az ember maga.
Boldizsár nem volt különleges béka. Ő sem volt okosabb, se ügyesebb testvéreinél. Szerette a vizet, a napfényt, és szeretett enni is. Gyorsan telt az idő és eközben ebihalból kicsi békává fejlődött. Eltűnt a farkincája is, helyette pedig két szép ugrólábat és két „kezecskét” növesztett. Jó helye volt, hiszen a víz volt az otthona, a családjával volt, és a víz, és a növények miatt sok-sok rovar fordult meg ott, amikből vígan lehetett lakomázni. A rengeteg testvére közül alig lehetett megkülönböztetni. Csak egy apró, világosabb folt a fején mutatta, hogy ő Boldizsár. Senki másnak nem volt ott pöttye. Ha csendben várakoztak a parton mozdulatlan, akkor kimerészkedtek a vízből és egy pillanatig láthatták őket.
Az énekük olyan hangos volt, hogy elhallatszott a házig. Az emberek szerettek a béka-kórusra elaludni.
Egyszer-kétszer még gólyát is láttak a tó körül, és az emberek sietve mentek a halak és békák segítségére. De ha egyszer a béka a gólyák kedvenc étele, nincs mit tenni. Neki is etetnie kell a fiókáit. A falu közepén lakott, az egyik magas oszlop tetején épített fészket.
Az idős néni, aki unokáival lakott a kistó közelében lévő házban, kiült a székébe a tó mellé, ahogy minden nap, és várta, hogy Boldizsár előbújjon. Ő volt a kis kedvence. Sokáig várt, mire végül a breki kidugta s fejét a vízből. Elmosolyodott. Ez a kis béka megérdemelte a nevet. Ügyesen elbújt a gólya elől, és talán még most is ott élnek a gyerekei a kis tóban.

Egy nap öcsém két apró kiscsigával jött haza. Nem olyan természetben összeszedett csúszómászók voltak, hanem amolyan akváriumban nevelt különcök, amiket etetni kell, meg a földet cserélni alattuk. Az üvegdoboz kapott fedőt is, először üvegből, majd, amikor elég nagyok lettek,, lyukacsos-szellőzős tetőt. Viccesen néztek ki, amikor hullámozva másztak az átlátszó falon és két kis csáp-szemeiket lóbálva járták körbe az új helyüket.
S hogy mit ettek? Sokféle zöldséggel próbálkoztunk, de legjobban az uborka vált be. Ez lett a kedvencük. Furcsállottam, hogy úgynevezett csőr-koptatót is el kellett helyezni nekik, mint a hörcsögöknek a futtatót. Csak ezt „megették”. Legalábbis mindig egyre kisebb lett. Csak azt nem tudtam, hogy hol a csiga csőre, ha már koptatni kell. Szájszerve persze van, enni kell, de valahogy egyáltalán nem hasonlít a madarakéhoz. Ez máig rejtély számomra.
A csiguszok szeretik beásni magukat a földbe. Most, hogy már akkorák, mint a tenyerem, vicces, ahogy a földből kiáll a csigaházuk, ami nem igazán kerekdedes, hanem amolyan hosszúkás, persze kerek is, de nem mindenhol.
Valamiért szeretnek az akvárium falán is aludni. Nem tudom, hogyan tudnak rajta maradni és hogy-hogy nem csúsznak-esnek onnan le? Ügyesek. Idén először vettünk észre a földben fehér tojásokat. Úgy látszik elérték a fiatal felnőtt kort. Csendes és nyugodt lények. nem veszekednek és most közösen várjuk a kicsik kikelését, vagy megszületését, vagy hogy is mondjam. Minden nap bekukkantunk, hátha történt valami változás. Eddig semmi. Sőt, valamelyik nap még a két nagy csigusz is eltűnt. Nem láttam őket sehol. Gyorsan ellenőriztem a tetőt, nem-e csúszott el, s léptek meg a lyukon. Bár tény, hogy messzire nem jutottak volna, de hát, nagy az asztal, meg a hátulja. Lett volna ijedtség, meg csiga-csúszás-segítő feltakarítása. De sehol egy árulkodó csík. Jobban szemügyre vettem a földet és észrevettem, hogy a csigaházaik csúcsa éppen, hogy csak kilátszik a földből. Elásták magukat, mintha fáztak volna. Nagyot mosolyogtam az ijedtségemen. Ahogy teltek a napok, egyre türelmetlenebbül és izgatottabban várjuk a kicsi csigákat. Még azt sem tudjuk, hányra számítsunk, mert a „tojásokat” is a földbe rejtették. Várom már a napot, hogy sok kis csúszó-mászó lepje be az akvárium falait. 

Szép, tavaszi nap volt. A nap melegen sütött, ezért kitártam az ablakot. Ahogy ott nézelődtem és melegedtem, egyszer csak észre vettem egy kis barna pókot, aki épp a hálóját készült megszőni az ablakom sarkába. Olyan kicsi volt, hogy alig láttam, de elszántan húzta a fonalakat, egyre többet. Apró termete miatt férhetett át szúnyoghálóm (igencsak és) ugyancsak apró lyukacskáinak egyikén.
Mivel nem igazán szeretem a pókokat és azért is, mert az ablakomra erősített háló miatt az étkezésre szánt bogarak nem jutottak volna a csapdájába, egyszerűen kilakoltattam a szobámból.
De nem gonosz és kegyetlen módon. Nem nyomtam agyon és nem is szippantottam fel a porszívóval. Ehelyett hagytam, hogy az ujjamra másszon, és kivittem az erkélyre, ahol az egyik virágosládára engedtem. Innen szabadon távozhat fonala segítségével, vagy ott maradhat, hátha sikerült elkapnia néhány rovart – gondoltam.
A kis nyolclábú egy szempillantás alatt eltűnt a virágok között. Soha többé nem láttam. De amikor az eszembe jut, azt képzelem: jobb élete van, mint a szobámban, ahol éhezett volna. S talán már nagyra nőtt és megvédi magát. 

Messze az űrben, a holdon is túl, ott, ahol a sötétség az úr, titokban létezik egy kert. Ebben a kertben nem zöldségeket és gyümölcsöket termesztenek, hanem csillagokat. Van közöttük kisebb, nagyobb, sárgás-fehéres színű, de van narancssárga is, ahogy a vevők kérik. S hogy kik vesznek csillagot? Hát a bolygók.

Azért vesznek csillagot, mert a Sötétség, aki az űr ura, mindent beborít a bolygók körül és a Nap pedig, a Sötétség ellensége, nem tud mindnekihez közel érni, hogy melengesse, megvilágítsa. Így a Nap, egy titkos kertben saját kicsinyített formáit kezdte termeszteni, és amikor elkészülnek, elküldi őket egy-egy bolygó közelébe, hogy fényt árasszanak és hogy a Sötétség urát bosszantsa. De az Úr sem tétlenkedik. Folyton résen van, járja az űr útjait, hogy megnehezítse a csillagok közlekedését. Vagy pedig, ha új csillagot talál, akkor oda még vastagabb sötétséget csinál, hogy nehezítse a dolgát. Egyszer, amikor az Úr elszundított, egyszerre nagyon sok csillagot vittek el a bolygók, és mire észbe kapcsolt a Sötét, már alig volt birodalma, mert a Fény átvette a helyét. Bosszút forralt és ezért időről időre úgy felmérgesít egy-egy csillagot, hogy azok felrobbannak az idegességtől. Ilyenkor a fényesség sokkal nagyobb, mint máskor, viszont nagyon hamar eltűnik, s helyébe visszatér a hideg feketeség. Néhány csillag azért veszíti el hamar a fényét és melegét, mert a túl vastag sötéten át több fényt kell kiadniuk, hogy a kért bolygót melegítsék. Ezzel pedig kimerítik saját fény-forrásukat és egyszerűen kihűlnek és megfakulnak. Van olyan csillag is, akit annyira megrémít a feketeség és a hideg, hogy sietve visszarepülnek a Nap kertjébe, hogy fényt és meleget gyűjtsön. Őket üstökösnek nevezik. Olyan gyorsak, hogy fény-farkincás golyónak látszanak.
Ha a Nap elég közel tud kerülni egy csillaghoz, akkor a közelében feltöltődik, és tovább tud melegíteni. De a Nap se tud gyorsan közlekedni, folyton figyelnie kell a Sötétségre, ezért sok csillag közelébe nagyon nehezen jut el, és sokszor akkor már késő is. A kihűlt kis csillagokat a bolygók visszaviszik a Csillagkertbe, hátha fel tudják még tölteni őket, de sokukat örökre elnyeli a Sötétség.

A Nap és a Sötétség harca talán sosem ér véget, mert mindig lesznek új kiscsillagok, akik menekülésre késztetik a feketeséget. 

Egy kisfiú vidáman játszott az udvaron, amikor halk, de annál szívszaggatóbb hangocskára lett figyelmes. Óvatosan és figyelmesen kereste a hang forrását, mígnem egy fa alá ért, ahol a fűben egy kismadarat talált. Szegényke olyan kis erőtlen volt, járni is alig bírt, repülni pedig még egyáltalán nem. Bence hazavitte és vigyázott rá. Minden nap fogott neki szöcskét, tücsköt, hernyót. A kismadár egyre erősebb lett, és egyre csak nőtt, míg akkora nem lett, hogy repülni tanulhasson. A szekrény tetejéről ugrott le többször is a szárnyas, de Bence félt, hogy megüti magát, ezért kirakta a szőnyeget puha takarókkal és párnákkal. De a kismadár nagyon ügyes volt, hamar megtanult repülni. A kisgyerek addigra nagyon megszerette őt, de tudta, hogy a madárnak a társai között a helye. Ezért egy szép nyári délután kinyitotta az ablakát, és hagyta, hogy elrepüljön a barátja. A kis állat, amint meghallotta társai énekét, már kint is volt az  udvaron. A fiú hirtelen nagyon szomorú lett, mert barátjának tartotta a kis lényt és azt hitte nem látja viszont. Minden reggel szórt az ablakpárkányra egy kis eledelt neki, ha megéhezne és minden délután a nyitott ablakban ült és várta, hátha visszatér a kismadár.
Mégis jó érzés töltötte el a szívét, mert örült annak, hogy életben maradt, és megnőtt a kis állatka. Vonakodva feküdt le este aludni, hiányzott neki a csiripelés. De reggel, a nap első sugaraival egy kedves barát is megjelent az ablakban. Vidám csiviteléssel ébresztette megmentőjét. Bence mosolyogva szaladt a maradék reggeliért: két szöcske, egy sáska. Cserébe hálás csipogást kapott a madártól, aki ez után minden nap meglátogatta a kisfiút.

Volt egyszer egy család, akik annyira szegények voltak, mint a templom egere. Ennivalóra telt még, de másra már alig. Dóra és Dani nagyon szerették egymást, és a kis házukat a falu végén. Télen, hideg estéken nem nagyon tudtak mit csinálni, így hát gyertyafény mellett találtak maguknak elfoglaltságot. Tévéjük nem volt, a rádiót pedig ritkán hallgatták, mert szerették a csendet, a tűz ropogását hallgatni, beszélgetni, olykor dudorászni, fütyörészni. A feleség nagyon szeretett olvasni és varrogatni, Dani pedig szeretett rejtvényeket fejteni. Egészen addig tudtak kedvenc időtöltésükkel foglalkozni, amíg meg nem születetett kisfiúk, Dávid. Nagy volt az öröm a Lipóti családnál! Az olvasgatást felváltotta a mesemondás, fürdetés, etetés, de az anyuka ezt sosem bánta. Az apuka is kivette a részét a mesélésből. Volt egy kedvence is, ami egy kismadárról szólt, aki kiesett a fészekből. Dávidnak kevés játéka volt, azokat is otthon csinálták neki: fa építőkockák, egy rongy-labda, egy zokni-dakszli, akit Bruno-nak neveztek el. Mégsem unatkoztak sosem. Annyi mondókát, verset tudtak, mint senki más. Dávid 6. évében hosszú és hideg tél volt. Nem merészkedtek ki a házból, csak, ha muszáj volt. Ezen a télen tanulta meg Dávid a betűket. 

Mivel édesapja sok-sok építőkockát csinált neki kiskorában, azt találták ki, hogy ezekre írják rá a betűket, egy kockára egyet. Ahogy egymás mellé rakták őket úgy tanult meg Dávid egyre több szót. Az első betű A, a második P, a harmadik U: APU. Miután már az összes betűt felismerte Dávid, szavakat raktak ki neki, hogy olvasni is megtanuljon. Nagyon ügyesen haladt.
Egyik nap, míg Dóra főzött, Dávid a kockákkal játszott. Olyan ügyesen rakta őket, hogy amikor az édesanyja odanézett, elkiáltotta magát meglepetésében: De ügyes vagy, Dávid! De hát ez egy betűpiramis! Nem is akármilyen. Dávid olyan ügyesen rakta a kockákat egymásra, hogy a következőt lehetett kiolvasni belőle:

     I
   SN
  LVA
 TUDO
DÁVID

Dóra és Dávid boldog volt, hogy Dávid ilyen ügyesen és gyorsan tanul. Mire kitavaszodott, a fiúcska már a számokkal is megismerkedett. A kockák egyik-másik szabad oldalára most számok kerültek. Dávid megszerette a számokat is, és ügyesen oldotta meg a szülei által adott feladatokat is. Mire iskolás lett, tudott olvasni, és számolni is egy kicsit. Nem akarták, hogy az iskolában unatkozzon, ezért az írást és a többi matekot ott tanulta meg. A nevét viszont le tudta írni, igaz, azt is csak csupa nagybetűvel. Azóta is emlegetik a betűpiramist a Lipóti családnál.

Nemrég megpróbálkoztam egy merőben más dolgoggal, mint a versírás. Meseszerű, kedves történeteket kezdtem irogatni, és érdekelne a véleményetek.
Időnként felteszek egyet-egyet. Kommentbe várom a véleményeket, segítségeket. Sokat jelentene nekem, köszönöm, aki megteszi!

Köszönöm!

Szabina 

Miközben futva menekültem,
hirtelen kinyitottam a szemem.
Több, lassan elmúlt másodperc után
eszméltem rá, hogy egy álom volt csupán.
Kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt,
felkeltem és megigazítottam a lepedőt.
Mielőtt visszafeküdtem volna,
álltam, a sötétséget mereven bámulva.
Nem láttam el messze és a szoba is
ismerős volt, itt lakom most, kis
eltérés adódik csak, de lényegtelen,
percekig hallgatok néma csendben.
Lassan térek vissza a valóságba,
s visszafekszem a már kihűlt ágyba.
/2010.09.02./