Nemrég megpróbálkoztam egy merőben más dolgoggal, mint a versírás. Meseszerű, kedves történeteket kezdtem irogatni, és érdekelne a véleményetek.
Időnként felteszek egyet-egyet. Kommentbe várom a véleményeket, segítségeket. Sokat jelentene nekem, köszönöm, aki megteszi!
Köszönöm!
Szabina
Miközben futva menekültem,
hirtelen kinyitottam a szemem.
Több, lassan elmúlt másodperc után
eszméltem rá, hogy egy álom volt csupán.
Kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt,
felkeltem és megigazítottam a lepedőt.
Mielőtt visszafeküdtem volna,
álltam, a sötétséget mereven bámulva.
Nem láttam el messze és a szoba is
ismerős volt, itt lakom most, kis
eltérés adódik csak, de lényegtelen,
percekig hallgatok néma csendben.
Lassan térek vissza a valóságba,
s visszafekszem a már kihűlt ágyba.
/2010.09.02./
Néma sikolyom szétszakítja a csendet,
szívem összeszorul, s utálom az életet.
Szeretet, megértés ilyenkor távoli és hazugság,
szemem könnyel teli és hagyom, hogy a szomorúság,
átjárja a testem, hogy a fájdalmat teljesen átérezzem.
Majd’ összeroppanok e nagy teher alatt,
nem tudom, mennyit bírok, míg egy falat
a torkomon nem akad, s szívem a bánattól meg nem szakad.
Nem tudok szeretni, hinni, bízni, remélni,
elhagyott minden, mi jó volt egykor, s emberi,
nem vagyok már élő se holt,
lelkem szívemmel együtt sikolt.
Nem tudja már elviselni a kínt:
mi egész énem járja át megint.
Mi a szerelem, mi jó és miért fáj?
Egy kérdésre se tudom a választ már.
Tudatlan vagyok és egymagam.
Gondolatok visszhangzanak agyamban.
Míg el nem nyom a nyugtalan álom,
vergődöm, mert nincs meg, mire vágyom.
Barátaim, családom messze van tőlem,
s elért egy rossz hullám, nincs ki átsegítsen.
De másnap mikor egy barát felkeres,
újra boldog leszek, és a szívem repdes.
Úgy érzem keserű maradtam, nincs jobb
ember bennem, legbelül, s aki nem fogad el,
annak tényleg a legjobb, ha messze elkerül, dob
és maradok azoknak, a családnak, akik ölel
s nem dobhat el, mert vére vagyok, s szeret
akkor is, ha épp utálom a világot, s nevet
ha arra vágyom és sír velem, ha lehet,
ha hagyom. De a váram sokszor bezárom,
s a szőke herceget fehér lovon azóta is várom,
valakit, aki megment.
Eltűntem, mint a nappali égen a csillagok,
de itt vagyok, csak most nem láthattok.
S mikor eljön az est ás a nap leszáll,
akkor csillagok az égen nektek, mint egy őrmadár.
Vigyázzon álmaitok, és kértek minden erőt, lelket
adjon nektek kitartást és gondtalan, vidám perceket.
Néha úgy érzem, hiányol valaki,
de legtöbbször úgy érzem: nem, senki.
Nem lenne senki, ki megnézné holtom,
mikor az utolsó fénycsóva is elhagyja torkom.
Szeretnék csillag lenni az éjszakai égen,
érezhessem, valamit érek itt benn,
kevésnek érzem magam, pótolhatónak,
s néha félek attól, mit hoz a holnap.
Kicsi vagyok, bizonytalan, sokszor hitetlen,
változnék, de egyedül nincs erőm, hitem,
ha volna pár barát, ki ott állna velem,
könnyebb lenne szívem és igen, az életem.
Kirekesztett vagyok, vagy csak így érzem,
nem megyek sehová, szinte nem is létezem.
Nem hiszem, hogy az internet helyettesíthet
bármi társas kapcsolatot, de ott beszélhetek,
s érzem, ha kicsit is, de fontos vagyok, keresnek,
s ettől jobb a kedvem, repes a szívem, lélegzek.
Most még a levegő is kín. Fájó emlék minden
magányos szívdobbanás. Érzem, süllyedek
az önsajnálat és a tehetetlenség tengerében,
s nem hiszem, hogy van erőm, hogy lebegjek.
Néha jó lenne csak hagyni magam meghalni,
néha nem tudom miért is kell nekem küzdeni.
Nem érzem, nem hallom, nem látom, nem
csak azt, hogy ez mennyire reménytelen.
Fáj az is, hogy erről kell írnom, mert éget,
és ha nem is érdekel snekit, a lélekféreg
már nem rág annyira, és így
javul a kedélyem, még ha messze nem is víg.
Rossz így látnom magam, megtört lélek,
mikor a szerelemben sem vagyok önmagam,
nem találom a boldogságot, sem magam,
elveszítettem a lényem, a szívem. Félek.
Nincs már, mi visszazökkent, mi utat mutat,
milyen voltam, milyen lennék, ha alagutat
vájhatnék a két állapot között, s egy pillanat
alatt átcsusszannék rajta, mint a nyulak.
De nem, nem lehet, nem megy, akadályozom
saját magam, nem hiszem, ha jobbá válok
több barátom akad, akivel találkozhatom,
hogy ettől a magányos érzéstől egyszer megválhatok.
/2012. 04.20./
Nagy pelyhekben hull a hó,
betakar a fehér takaró.
Minden ártatlan, tiszta lesz,
belülről pedig a méreg esz.
Legyen most e szépséggel
kevesebb rossz a lélekben,
s ha élhetek ily kétséggel,
elveszett már szinte minden.
Minden, mit jónak tartunk,
eltűnt, gonoszak vagyunk,
s e világ rossz irányba forog,
gondold át, és Te légy jobb.
Ne azért, mert én ezt kérem,
mert jók vagyunk eredendően.
Elront minket a megfelelés-
kényszer, s a hazugságok,
nem hiszünk, nem adunk,
és megy az "énezés".
Nem látunk túl magunkon,
az elesett időset a sarkon,
s mert előítéletünk ránk szól,
segítségünk hiánya karmol.
Sebet hagy a szívünkön,
de ha mi bajban vagyunk,
várjuk, hogy mellénk szegüljön,
a szerencse, s persze elvárjuk:
mindenki minket sajnáljon,
felsegítsen, bíztasson.
De ha nem adsz valamit,
ne várj cserébe semmit,
mert azt kapunk, mit adtunk,
s fáj, hogy idáig jutottunk.
A hó nem tünteti el a rosszat,
nem ad lelket, kedvességet,
nem ad szívet, hogy lássad,
mit tesz a nemtörődömséged.
A havazás már csak a tájat szépíti,
a lélek minden jóságát elveszti.
S nem egy szép varázslat lesz,
mit látunk, s ami boldoggá tesz.
De míg élek, ez ellen küzdeni fogok,
a világgal, s magammal is harcolok,
hogy ne legyek olyan, mint mások,
minden csodát nektek megmutatok.
Hisz annyival másabb lehetne az élet,
higgy, s nem leszel elveszett lélek.
Higgy magadban, s másokban, a jóban,
s ereje nem lesz ennyire fogyatkozóban.
Valahol a szíved mélyén él egy darab,
mi tudja, igazam van, légy hát szabad.
Ne hagyd magad az árral úszni,
csak mert tettek nélkül könnyebb élni.
Tegyük az embereket jobbá, emberré,
ne menjünk a csordával a rossz felé.
Tudom, mondani egyszerűbb, mint tenni,
de ha tehetem, akkor fogok harcolni.
Nem lesz mindig választásom, ez tény,
de ha mégis, megteszem, a remény,
hogy ettől jobban érezhetem magam,
kárpótol, hisz így lehetek csak önmagam.
S ha lesz, ki követ, s remélem lesz valaki,
akkor látszik majd: érdemes küzdeni.
2012.01.17
Szellemek susogása borzolja lelkem,
ismerős hideg futkos az egész testemen.
Csukott szemmel mélyeket lélegzem,
érzem, egyre gyorsabban ver szívem.
Szemem sarkában egy árny mozdul,
arra nézek, s velem ő is fordul,
hátamat egy majdnem érintés simítja,
érzem, ahogy tekintete a tarkóm borzolja.
Elhaló sóhajtás és egy elhullajtott könnycsepp
vízhangot vernek a szobában és egyre rémültebb
próbálkozásaim mind kudarcba fulladnak,
nem tudom, kik lehetnek, s hogy mit akarhatnak.
Megnyugszom mégis, mert eszembe jutnak
kiket szerettem és egy ideje holtak.
Felidézem arcukat, mosolyukat, emlékeket,
örülök, hogy éltükben én is ismerhettem őket.
Lehunyt szemeim mögött peregnek a percek,
mint egy film, de itt nincsenek nagy színészek.
Mi vagyunk csak, egyszerű emberek, tele értékkel,
miből átadunk majd mi is, sok-sok szeretettel.
Gyermekeink, barátaink, családunk gazdagszik,
s nem felejtünk el senkit, mindenkire emlékszik
a szív, ha szeret. Szeress hát, hogy attól ne féljek,
egy árny leszek a sötétben, egy sosem emlegetett lélek.
/2012. január 11./
Talpad alatt ropog a hó, a jég,
tél van és havazik. Fehér az ég,
fehérek a fák, a házak a csúszós lépcsők,
az autók, a dombok, a meredek lejtők.
Ablakokban villognak a színes fények,
az emberek mindenhol ünnepre készek.
Gyerekek vidám kacaját hozza egy szellő,
s látom, egymás után nyeli el őket a lejtő.
Háton- hason- fenéken csúsznak a hóban,
versenyeznek, ki ér le hamarabb, s szóban
bíztatják egymást a versenyre, s bátorságra
nekifutásból csússzanak le az aljára.
Másik oldalon egy hóember készül éppen,
ki a fejét, ki a hasát gurítgatja, s egészen
hatalmas golyók készülnek, s hozzák már
a gombot a szemének, szájának, ki mit talál.
Hógolyó csata dúl a játszótér túloldalán
sietve gyúrt gombócok repülnek lomhán.
Kicsi és nagy mind vidám e napon
szaloncukor csillog a díszek közt a fákon,
s a levegőben bejgli illata száll,
a hűtőben más finomság is vár.
Mindenki szívébe szeretet költözött,
s a lakás is ünnepi díszbe öltözött.
Békés, boldog karácsonyt kívánok,
áldásom szálljon reátok.
/2011. 12. 23. /
Kinézek az ablakon, hullik a hó,
mindent betakar a fehér takaró.
Szobában meleg van, sütemény illata száll,
édesanyám a konyhában vacsorát csinál.
Két testvéremmel fát díszítünk éppen,
karácsonyi zene szól a háttérben.
Elkészül a nagy mű, lógnak a díszek,
együtt serénykedve lesz szép az ünnep.
Szaloncukor és habcsók íze a számban,
meglepetés rejtőzik a szobám sarkában.
Ünnepire terítve ránk vár az ebédlőasztal,
tele szeretettel készített, finom falatokkal.
Evés után mindenki nevetve mesél,
a légkört kellemes emlékek lepik el.
Meggyújtva a koszorún mind a négy gyertya
körbeülve beszélgetünk, s szinte elvarázsolva.
Egyszer csak anya beoson a szobába,
azt hiszi, nem látjuk, mi az ő ajándéka.
Beteszi a fa alá és mosolyogva visszajön,
mehet a következő, lesni nem ér, öröm
és jókedv, várakozás, szeretet, remény,
hogy tetszeni fog-e neki az ajándékunk idén.
Mikor mindenki ajándéka a fa alá került,
kis harang hangja szól: mehetünk.
Mindenkire vár valami, egy kis apróság,
készített vagy vett, szívből jövő jókívánság.
Az öröm és szeretet, mi ilyenkor eltelíti szívünk,
boldogok vagyunk, hogy így együtt lehetünk.
Egész este társasozunk, kártyázunk, nevetünk,
majd szívünkben szeretettel aludni térünk.
2011.12.05.
Töklámpásom halvány fényében,
rémálmaim szereplői jönnek értem.
Kisebbek, mint amikre emlékszem,
a félelemtől reszketek egészen.
Töklámpásom pislákoló fényében
érdes kacagást hallok éppen.
Ereimben megfagy a vér,
drakula az vagy denevér?
Töklámpásom sárga fényében,
árnyak mozognak a kertben,
s ettől a hátamon hideg futkos, szalad,
nincs menekvés, nincs hova elbújhassak.
Töklámpásom nevető fényében
szörnyek csöngetnek be értem,
szuszogni sem merek, mert tudom,
meghallják és bemásznak a kulcslyukon.
Töklámpásom táncoló fényében,
csöngetést-kiáltozást hall fülem.
Csokit vagy csalunk! – így szólnak ők:
szellemek, zombik, boszorkányok, tökök.
Töklámpásom vibráló fényében,
megnyitom ajtóm, kilesek a résen,
kezemben csokis-cukros tállal,
szembenézek félelemmel-halállal.
Töklámpásom kialvó fényében,
édességet osztogatok esztelen,
mert ha elrontják a gyomrukat,
nem fenik rám csorba fogukat.
Töklámpásom nem ég már,
de édességre még mindig vár
egy-két későn kelő, portyázó,
kérlelő sikolyuk velőt rázó.
Töklámpásom kihűlt lényében,
titkot fedett fel a Halloween-ben,
mind-e szörny, mik ajtóm verték,
gyerekek csak, kik célul tűzték:
A legtöbb csokit idén ők szerzik.
/2011. 10. 27./
